Menu

INDULÓ ÉVEK – KAPCSOLATAI A PÉCSI IRODALMI ÉLET KÉPVISELŐIVEL

csorba100_rollup02_korr0510-85.pdf

De ha megszólalt, kitűnt, hogy kész véleménye van mindenről, ítélete óhatatlanul telibe talált, kritikája pedig bölcs vala. Lehet, hogy belsőleg sokat vívódott, szellemileg azonban – máig tartom – a leghiggadtabb, kiegyensúlyozottabb volt közöttünk…”

 (Várkonyi Nándor: Pergő évek)

Első kötetének megjelenése (Mozdulatlanság, 1938.) meghozta számára a fiatal pécsi írók mentorának, Várkonyi Nándornak személyes ismeretségét és barátságát. E kötete kapcsán ismerkedett meg az akkor Pécsett élő Weöres Sándorral is, akivel egy életre szóló barátságot kötött. Weöres köteteiről írja:Óriási hatással voltak rám, mint nemrég előtte József Attila versei. Ők ketten: József Attila és Weöres Sándor már akkor végképp Petőfi és Ady mellé költöztek bennem.” Weöres Sándor így emlékezik vissza találkozásuk éveire: „Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugságmentes, abszolút lírikust.”

1940-ben látott napvilágot első fordítása, Hélinantnak A halál versei című ófrancia nyelvből fordított kötete.

Csorba Győző 1941-ben tagja lett az akkor éppen 10 éve megalakult Janus Pannonius Társaságnak. A Társaság Csorba emlékezetében a pécsi-baranyai irodalom első aranykorát fémjelzi, azt az időszakot, amihez hasonlót később mindig hiányolt: a beszélgetések, az egymást segítő találkozók, a vidám ugratások korát. Az irodalmi társaság 1941-ben megindította folyóiratát, a Sorsunkat. A főszerkesztő, Várkonyi Nándor meghívta a lap munkatársának és a szerkesztői munkába is bevonta. 1945-ben, amikor a Sorsunk kénytelen volt megjelenését szüneteltetni, Ív címmel folyóiratot indított, melynek csupán egyetlen száma jelent meg, de abban fontos publikációk voltak, többek között Kodály Zoltán, Martyn Ferenc írásai.

1947 májusában részt vett Badacsonyban a Dunántúli Írók első találkozóján. Erről készült az az emléklap, amelyet minden résztvevő író, költő aláírt.

1947-1948-ban fél évet Rómában töltött. Neves honfitársakkal és kitűnő nemzedéktársaival együtt – többek között Ferenczy Bénivel, Fülep Lajossal, Lengyel Balázzsal, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszky Jánossal, Takáts Gyulával, Weöres Sándorral, Károlyi Amyval – a Római Magyar Akadémia ösztöndíjas lakója volt. (Ennél a fél évnél hosszabb ideig soha nem hagyta el szülővárosát.) A féléves tanulmányút nagy hatással volt költészetére, világszemléletére.

Hazaérkezésekor már a politikai fordulat, a diktatúra légritka levegője várta. 1948-ban, amikor politikai okokból megszüntették a Sorsunkat, ő is évekre elhallgatott. A korszak irodalompolitikai kívánalmai szerint verseket nem írt, a folyóiratokból kiszorult, kötete nem jelent meg. Többnyire fordított.

Bár a helyi irodalmi, művészeti élet eseményeinek alakításában ezekben az években is részt vett – mind a három számot megért, 1949-es „első” Dunántúl, mind az 1952 és 1956 között megjelenő „második” Dunántúl című folyóirat szerkesztésében közreműködött – de igazi fordulópontot a pályáján csak az 1959-es év hozott: megjelent új verseskötete, A szó ünnepe, majd Goethe és Brecht fordításkötete, bekapcsolódott az 1958 októberében induló Jelenkor folyóirat szerkesztői munkájába. A Jelenkor 1961. évi első számában olvashatjuk először nevét a versrovat szerkesztőjeként. (A lap főszerkesztője ekkor Tüskés Tibor volt.)

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Csorba Győző több fiatal pályatársat indított el: Bertha Bulcsut, Lázár Ervint, Kalász Mártont, Örsi Ferencet, Galsai Pongrácot. Jöttek-mentek az írók, szerkesztők; volt, aki Pestre került, volt, aki kivonult az irodalomból, de Csorba Győző maradt, és ott, a városban tartott még valakit: „… a nagyon tehetséges Bertók Lacit, akit – hála Istennek – sikerült rávennem, hogy maradjon Pécsett.” Így ő lett 1965-től Csorbának élete végéig hűséges, odaadó alkotótársa, bibliográfusa, utolsó kötetének, a Csikorgónak és a Hátrahagyott versek című posztumusz kötetének szerkesztője.

Már ezekben az években Csorba Győző volt a Mester Pécsett, ő volt a mérce, az igényesség, a tartás megtestesítője. „Sokan vagyunk, írók, költők az újabb nemzedékekből, akik hozzá jártunk iskolába, az ő szigorú keze alatt tanultunk minőséget, hagyományt, technikát, s emberségből is példát, akik hálával emlékezünk rá.” (Bertók László)

 

Képgaléria

Csorba Győző és Várkonyi Nándor, 1941.
Portré 1942-ből
Harcos Ottó, Weöres Sándor és Csorba Győző 1941-ben a Széchenyi téren.
Csorba Győző a Janus Pannonius Társaság tagja, 1941.
Az 1941-ben induló Sorsunk folyóirat munkatársa
1949. Részt vesz az („első”) Dunántúl folyóirat szerkesztésében,
majd 1952-56-ig a („második”) Dunántúl társszerkesztője.
Ív, Csorba folyóirata. Első és egyetlen szám, 1945.
A Dunántúli Írók első találkozójának résztvevői.
Badacsony, 1947.
A Dunántúl szerkesztői és munkatársai 1953-ban.
Csorba Győző, Pákolitz István, Fazekas Istvánné tanácsi osztályvezető és Szántó Tibor.
Jelenkor 1. száma, 1958.
Lázár Ervin és Bertók László, 1961.

Hozzászólás

    Powered by Wordpress. Redesign Theme by RT
    %d blogger ezt szereti: