Áprilisi Sopianae Slam Poetry Klub – Csorba 100
Az áprilisi Sopianae Slam Poetry Klub témáját a költészet napja és Csorba Győző munkássága adta. Az esemény havi rendszerességgel kerül megrendezésre Pécs egyik legnépszerűbb szórakozóhelyén, az e havi esemény azonban rendhagyó volt, hiszen a Csorba 100 emlékév kapcsán a Csorba Győző Könyvtárral együttműködésben valósult meg. Az emlékévhez kapcsolódó eseménysorozat – Pécs város támogatásával – a pécsi költő születésének 100. évfordulója alkalmából szerveződik, e sorozat része volt a mostani slam klub is.
Köszönjük az együttműködést és ezúton is gratulálunk a slam poetry verseny győzteseinek! Az est fődíját Hetesi Júlia verse vitte el, amely a képek alatt olvasható.
„Ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. Ezer arcod, megannyi vonásod megtévesztő, Mintha többen is rejtőznének a soraid között. Mondataid árnyékába húzódom, S egy szalvétára rajzolt görbe vonalban ráismerek a sziluettedre. De akárhányszor is nézek a szemeidbe, Mint a kikövezett Balokányi tó tükrébe, Mindig más arc néz vissza Rám.Ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.
Néha, mint egy folyton bulizó egyetemista,
Aki részegen megpróbálja Velem elhitetni,
Hogy Ő a Punnany Massif dobosa.
Majd még pár feles után halkan a fülembe súgja: “Élvezd!”Később már Te vagy a párom.
Az egyetlen és örök szerelem.
Szerelem a perzselő, nyári nappalokon,
Szerelem a fagyos, téli éjszakákon,
Vagy a madarak hangjában tavasszal.
Szerelem, a 25 emeletnyi magasból rám zuhanó bontás zajában,
Mert a cseresznyefák illatától még ez is édes emlék lesz egyszer.
Te vagy az egyetlen, aki ilyennek szeret.
Te nem szólsz, hogy eleged van az állandó hisztijeimből, meg abból, hogy bármin fel tudom kapni a vizet, és hogy még akkor is bizonygatlak, amikor már én is tudom, hogy nincs igazam.
Te nem szólsz.
Csak csendben megfogod a kezem és magadhoz húzol.
Hiszen Hozzád tartozom.
Hozzád vagyok zárva – egy gravírozott lakattal – most már örökre.Néha meg olyan vagy, mint az édesapám.
Mint szülőm ölelsz a mellkasodra,
S én úgy zuhanok karjaidba, mint megfáradt utazó, ki végre hazatér.
Mert én itt vagyok otthon.
Hisz Te láttál felnőni.
Láttad az első, óvatos lépéseimet.
Hallottad az első szavaimat.
Láttad az első szerelmemet és az első csalódásomat.
Meg az azóta levő összes többit is.
Az elcsukló hangomat és a könnyeimet,
Ahogy az utca macskaköveit mossák.
Láttad, ahogy kijártam a gimnáziumot,
És láttad, ahogy először léptem át az egyetem kapuját.
Láttad, ahogy azt írtam a Király utca térköveire:
“Nekem: A VÁROS mindörökre.”
Féltettél, és bántott, ha nem tudtál felvidítani.Mostanában van, hogy arra kérlek: “Mesélj Nekem!”
Te elmosolyodsz, és egyetlen tollvonással kiszínezed nagyapáink megkopott történeteit.
A házfalakról sorsokat olvasol le.
Az is benne van, ami nincs.
Az is benne van, ami van.
A Mecsek büszkesége, a Székesegyház harangjai,
A terek szabadsága, a szobrok ragaszkodása,
A belváros zaja és Patacs csendessége.
Millió emberi élet és megannyi történet.Ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.
Nekem párom, édesapám és nagyapám,
Nekem szerelmem és védelmező tanítóm,
Nekem szabadságom és kötelezettségem,
Lelkem édes terhe,
Te férfibőrbe bújtatott,
Csodás sokszínűség.
De mindenek előtt, az otthonom – mi vagy.
Te egyetlen, örök és állandó.”Hetesi Júlia